Monet kertje

Hogy jön ez ide?

Csak úgy, ahogy mi odamentünk. Tizenhárman, plusz egy francia idegenvezető, Daniel. Vasárnap volt, az odautazást leszámítva egyetlen biztos pont a napi programból. Áldozhattunk volna rá akármennyit, de nem áldoztunk, csak egy órát. Egy óra rohanást ott, ahol ki is pihenhettük volna magunkat. Egy óra rohanás és habzsolás vagy unalom ott, ahol több is lehetett volna; pihenés, gyönyörködés, a legfelsőbb művészet élvezete. Kivételes alkalom! 

Mondhatnánk, kukoricázni metünk, nem dáliázni, liliomozni, kikericsezni, szénaboglyázni. De hát mi is volt ez? 

Monet, az impresszionizmus vezető alakjának 40 éves munkája folyamatos élő megörökítésben, a dombbal és a 120 évvel ezelőtt megörökített, mégis frissen rakott boglyákkal, háza szobájával, konyhájával és a tárlattal, és a koraőszi színekben pompázó kert. Már említettem, dáliákkal, vizililiomokkal, kikericsekkel és mindennel, ami iyenkor, nyárutón lehetséges. Semmi sem esetlegesen, hanem tervezetten, rendezetten, gondozottan. 

Mégis, mi hiányzott? 

Személye válogatja, de egy biztosan: az elfogadás és a befogadás kultúrája. A bizalom abban, ha valamit jó szívvel adnak, akkor az olyasmi, ami akkor is jó, ha pillanatnyilag még nem tudjuk, mire. Olyasmi, amit akkor várunk, amikor a szusin nevelkedett japán vendég elé paprikától lángoló pörköltet tolunk nokedlivel és lessük, hogy csettintsen - pedig csak csulkalani tud. Mégis, csorgó könnyei mögött, ha keservesen is, de mosolyog, s megköszöni a kivételes élményt!

Ha fölidézzük, mit is láttunk, láthattunk (volna), bizonyára többre tartjuk majd a dohogásnál, morgolódásnál, s ha legközelebb arra járunk, megszavazunk még egy órát!

A festő úgy gondolta, hogy megvalósítja azt, amit festeni szeretne, hogy azt festhesse, amit szeretne. A födhözragadtak számára, így számomra is bizarr ötlet, de a valóság már kevésbé az, hiszen amit itt kellett volna látnunk éppen arról szól, hogy a mű, ha művészi, újrateremti  az ihletet. 

Mint hozzá nem értőnek, az egy óra különösen kevés volt ahhoz, hogy elmerüljek a bíborok bíborában, a rózsaszínek rózsaszínében és a sárgák sárgájában, az arányokban és a művész  ilyen-olyan korszakaiban. Talán csak annyit értettem meg az egészből, ha azt mondják, hogy Monet a festők festője volt, akkor a kertészek kertészének és botanikusok botanikusának is kellett lennie, hiszen ez a mű csak ennek háromnak az együtteséből jöhetett létre!

Hogy maradandót alkotott, az biztos, de nem kőbe vésve, fémbe öntve, hanem amiből a legnehezebb maradandót alkotni, élő anyagból. Mert ami él változik, elmúlik, ha újjáéled, az már nem ugyanaz. Hacsak, és itt a csúcsa az alkotásnak, nem hozza létre a közösséget is, ami fenntartja. És létrehozta. A kis, néhányszáz fős falucska fölismerte: megéri azt az egy-két hektárt művelni azért, hogy évente hatszázezren megforduljanak náluk, csak ezért a látványért! És, ez már a legmodernebb gondolat, hogy kamatosan meg is térítsék a kertápolást! 

Még azon is elgondolkodtam, vajon mi, magyarok, akik dicső múltunk során talán éppen Giverny-ben is megsarcoltuk a helyieket, hogy jártunk volna el hasonló esetben? Lehet, hogy felszántottuk volna a cifra kertet, nehogy idezarándokoljon a tömeg és megváltoztassa boglyarakó, legletető életmódunkat? 

Az első 6 képet Daniel Burgine, a címképet és a következő 6 képet Sziraticza Rebeka, az utolsót Szieberth Dénes készítette.

Képek

Vissza

Hozzászólások

Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!